Pátkai Róbert köszöntése

Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő a jövő perspektívájában reflektált arra a kifejezésre, hogy ünnepi köszöntő beszédem „történelmi visszaemlékezésekkel tarkított” volt, és reményét fejezte ki, hogy Istenünk megáldja törekvésünket, és valóban történelmi eseménynek fogják számon tartani a Maek megalakulását. Mivel egyházunk sajtójában beszámolókat olvashattunk, és a testvéregyházak is hírt adtak az eseményről, valamint az MTI és a nem egyházi sajtó is beszámolt róla, most engedtessék meg, hogy közöljem az említett üdvözlő, bevezető szavaimat teljes terjedelmében, hiszen ez még nem került nyilvánosságra a sajtóban.

Szívesen és örömmel vállalt feladatom a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkészek Munkaközössége (KÉMELM) nevében köszöntést mondanom. Igaz öröm számunkra, hogy ez az alkalom, a világ magyar evangélikusságának eme zászlóbontása, a magyar anyanyelvű evangélikusok találkozója, létrejöhetett. Régi vágyunk, imádságos reménységünk volt az elmúlt fél évszázad folyamán, hogy egymásrahatóvá váljék hitében, hitvallásában, tudatában és akaratában, itt a hazában és az utódállamokban, valamint a világban szétszórt evangélikusság szolgálata és bizonyságtétele.

Bennünket, magyar (nyelvű) evangélikusokat október hónapja kettősen is egzisztenciálisan érint. Egyfelől azért, mert október a lutheri wittenbergi reformációra való emlékezés ideje. Alaptétele, a hit által való megigazulás tanítása, annak egzisztenciális értékelése, hitkérdésben a Szentírás egyedüli mértékén való tájékozódás és az evangéliumnak a nép nyelvén való tanítása volt az, ami új, átformáló erőt adott a magyar keresztyénségnek. Ez a hitvallás hordozott bennünket, tartott meg a történelem megannyi próbás idején különféle politikai, társadalmi és diktatórikus rendszerek idején is.

Másfelől pedig meghatározó lett számunkra is az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A nyugatra, közelebbről Nyugat-Európába került lelkészek és ezen szolgálatra készülő teológusok számára kényszerítő erővel vált feladattá az adott helyzet teológiai és politikai felmérése, ami 1957 márciusában Bécsben nyert megfogalmazást. Ennek csak néhány pontját legyen szabad említenem:

Jövőbeli szolgálatunkat – mondottuk akkor – idegen földön is felajánljuk a mi Urunknak, hogy az evangélium vigasztalását sokat szenvedett népünkhöz ma is elvihessük…

Egyházunk szolgálatát a menekültek között is az ige tiszta hirdetésében látjuk.

Nem akarunk külön magyar menekült egyházat szervezni.

Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindig is a hazai és a világban szétszórt magyar evangélikusság részének értelmeztük magunkat, azzal a természetes teológiai és intellektuális szabadsággal, hogy volt kritikai szavunk is az akkori diktatórikus rendszerhez igazodó hazai teológiai gyakorlathoz, ami mára már nyugvópontra jutott.

A 20. századi tragikus történelmi események által hazánk és vele evangélikus egyházunk részekre szakadt, majd népünk jelentős hányada – evangélikus egyházunk sok tagja – idegenbe, szétszórtságba került. Ebben a helyzetben összetartó és megtartó erőt jelentett a gyülekezeti közösség, az evangélikus keresztyén lelkigondozás.

Tisztelt Elnök Úr! Testvéreim! Valószínűleg tényként említhető, hogy az 50 évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc analízisét a nyugati magyarság végezte el, lévén arra egyetlen lehetősége. Ennek a nyugati magyarságnak a magunk részéről – hazánkat érintően – nemcsak aggódó figyelője, de munkálói is voltunk, a nemzeti ünnepek megszervezésével, múltunk, történelmünk ápolásával, nemzeti irodalmunk ébren tartásával. Adassék tisztelet '56 emlékének, a harcokban elesetteknek, a kivégzetteknek és annak a sok tízezernek, akik máig is szenvedői az elnyomatás éveinek.

Ma úgy tűnik, ez év október 23-án, az 50. évforduló kapcsán közösen ünnepelni nem tudunk, csak emlékezni. Hiszen a mögöttünk lévő néhány hét drámai napjait követve, az események jelezték azt az elkeseredést és súlyos gazdasági, politikai és erkölcsi válságot, amelyben az igazság hazugsággá devalválódott. Eme drámai napok után ennek a ma itt jelenlévő ünnepi közönségnek, de egész egyházunknak itt és határainkon kívül bárhol, nyomatékosan kell tudatosítanunk, hogy minden politika, de a politika nem minden. Mert bárhogy is alakuljanak a hazai hatalmi viszonyok, mindnyájan Isten kezében vagyunk, mert ő valódibb valóság, mint a politika.

A saját magunkkal való szembenézés, mint imperatívusz jelentkezik korunk kihívásaiban. Tudniillik, lényeges történelmi változást jelent az egyház életében az a tény, hogy a mögöttünk lévő 20. században a többségi egyház helyzete teljesen megváltozott. Helyébe a kisebbségi vagy szórványegyház lépett. A nyugati és hazánk térségében élő magyar evangélikus, de egyáltalán a keresztyén egyházakat nemcsak az ateista és liberális ideológia támadta meg, hanem a szekularizáció folyamata is, amely feleslegessé tette a szokáskeresztyéneket és a hitvalló keresztyénség számára utat nyitott.

A 21. század problémáival, magyar sorskérdésekkel, a Krisztushoz kötött lelkiismerettel és hittel kell szembenéznünk, különben krízishelyzetbe kerülünk. A Krisztusra tekintő hit azonban az egyház küldetéstudatának megújulását jelenti.

Az egyház és benne a magyar evangélikusság feladata nem az, hogy nemzeti álmokat vagy éppenséggel politikai célkitűzéseket valósítson meg, hanem, hogy az egyház egyház maradjon, vigasztaló és kritikai szavát hallassa. Így tudja igazán betölteni küldetését.

Köszöntésemet Augusztinusz, Szent Ágoston gondolatával zárom: „A múltat bízzuk Isten kegyelmébe, a jelent szeretetébe, a jövőt gondviselésébe!”

Zárásként hadd fejezzem ki találkozónk létrejötte feletti örömömet. Így vált lehetővé, hogy már nemcsak távolról gondolhatunk egymásra, és imádkozhatunk hazai egyházunkért és a világban szétszórt magyar hittestvéreinkért, hanem személyesen is találkozhatunk egymással. A jelenlévők egy része még emlékezetébe idézte a II. világháború utáni korszakot vagy az 1956-os eseményeket, ahogyan ők élték át itthon vagy idegenben a magyar forradalmat. A fiatalabb nemzedék most szemtanúkat hallgathatott meg vagy a kortársakat az ötven évvel ezelőtti eseményekről. Jó tudni azt, hogy sem a tér, sem az idő nem választhat el bennünket, ha megmarad a hit, remény és szeretet: a közös evangélikus hit Urunkban, a remény egy gyakran reménytelennek tűnő világban, a szeretet, amely mindig leleményes, nem irigykedik, nem fuvalkodik fel, és soha el nem fogy. Közös gondunk most, miként tudjuk értékes tartalommal a jövőben tervezett alkalmainkat megtölteni. Ehhez kívánok együttgondolkodást, egymás meghallgatását és közös tervezést a honlap olvasóinak is.

Pátkai Róbert