125 éves a Brassói Egyházmegye

Bár a barcasági csángó gyülekezetek már a reformáció hajnalán, a honterusi időkben Luther követőivé lettek, mégis majd négy évszázadot kellett várniuk arra, hogy önálló egyházszervezetük legyen. Amikor a 15. században Brassó városa kölcsönt adott az uralkodónak, cserébe a csángó falvakat kapta meg. A vissza nem fizetett kölcsön évszázadokon át megerősítette a város zálogjogát és ezzel politikai és egyházi uralmát is a falvak fölött.

Ahogy a csángók nem ismerték el a jobbágy státust, úgy lelkészeik sem törődtek bele abba, hogy csak a brassói pap káptalanjai legyenek, hogy őket a város vezetése kénye-kedve szerint nevezzék ki vagy helyezzék át. Ez ellen elsőként Köpe János bácsfalusi lelkész lépett fel, aki 1817-ben még a bécsi udvarba is eljuttatta tiltakozását és kérését a helyzet javítása érdekében. (Hogy ez nem volt sikeres, azt tudjuk a következő évtizedek történéseiből, ám a periratok ismeretéhez alapos bécsi kutatásra lenne szükség. Ugyanis az a néhány dokumentum, amely a Köpe család tulajdonában megmaradt, onnan pedig az Evangélikus Országos Levéltárba került, néhol a felismerhetetlenségig penészedett és roncsolódott. Megmaradt azonban az első, 1842-ben létrehozott papi társaságnak a jegyzőkönyvanyaga, amelyről az elmúlt hetekig még e sorok írójának sem volt tudomása.)

1842. január 7-én a magyar lelkészek megalapították „Az ágostai vallástételt követő barczai magyar papság társaság”-ot. Céljaikat még a Kolozsváron megjelenő Erdélyi Híradóban is nyilvánosságra hozták. Éppen ez lett a vesztük: a lelkészeket minden gyülekezéstől eltiltották. Ezek után 1844-ben az erdélyi Guberniumhoz fordultak panasszal, de a szász egyházból való kiválást most sem érték el. Közben a vidéken végigvonult a forradalom, borzalmaival, áldozataival és politikai megtorlásaival. A lelkészek is tovább küzdöttek, és küzdelmük eredményeként a magyar lelkészeket nemcsak a szász káptalanba vették fel, hanem ketten az egyházi kormányzatban is helyet kaptak. Igaz, hogy csak tizenkét évig – az 1873-as egyházi tisztújítás során a magyar lelkészek „kibuktak”.

„Azon páratlan méltánytalanság, mely múlt évi November 7kén magyar ev. egyházainkon s ezeknek csorbulást nem szenvedhető jogain s szent érdekein szász hitsorsosink által elkövettetett, nemcsak hogy még mind keserű emlékünkben él, de talán még keserítőbbé lett az által, hogy felzaklatott kedélyeink megnyugtatására, az ejtett sérelem orvoslására részökről e hosszú idő alatt mostanig semmi békítő kísérlet sem tevődött” – írta Molnár Victor hosszúfalusi lelkész hétfalusi társainak 1874 augusztusában. Ezzel újabb mozgalmas időszak kezdődött a gyülekezetek életében. Az év szeptemberében bejelentették a brassói szász főkonzisztóriumnak, hogy az erdélyi egyházkerületből való kiválásuk eltökélt, és szándékukat nem kívánják megváltoztatni. Igaz ugyan, hogy ebbéli igyekezetükben a magyar kormány nem támogatta őket, (sőt 1873-ban egyenesen elutasító választ kaptak), de a lelkészek nem adták fel. A küzdelem egészen 1887-ig tartott

1877-ben a szász egyház is beláthatta, hogy a csángó gyülekezetek akaratukban tántoríthatatlanok, így a főkonzisztórium kijelentette, hogy az elszakadási vágynak nem szabják gátját. A folyamatot azonban belső békétlenség késleltette, míg végül a tatrangi gyülekezet adta meg a végső lökést: 1886 elején elhatározta, hogy kilép a szász egyházból, és csatlakozásra hívta a többieket is. Ennek eredményeként 1886. március 25-én megtartották a magyar konventet, amely egyházi vezetőket választott, és kérte a tiszai egyházkerület befogadó nyilatkozatát...

A Késmárkon 1886 augusztusában tartott kerületi gyűlésen az egyházkerület hivatalosan is keblére ölelte a brassói magyar egyházmegyét, így az elszakadás véglegessé válhatott. (A magyar kormány hivatalos iratára ugyan még vagy egy évig kellett várni, de végül október 18-án megérkezett a vallás- és közoktatási miniszter rendelete, amely szerint az uralkodó is jóváhagyta az egyházmegye megalakulását. Ezzel egyidejűleg a tiszai egyházkerület püspöke, Czékus István felszólította a gyülekezeteket, hogy egyházszervezetükben a magyarhoni egyház szabályai szerint rendezkedjenek be.

Építkező, de belső feszültségektől korántsem mentes évtizedek következtek a barcasági magyar gyülekezetek életében, míg a világháborúk borzalmai egyik csapást a másik után mérték rájuk. Előbb 1916-ban, a román betörés után kellett menekülniük, aztán – visszatérve – javítani, újraépíteni, hogy aztán néhány évvel később egy idegen állam fennhatósága alatt találják magukat.

Az impériumváltás ismét új kihívások elé állította az evangélikus egyházakat. Bár rövid ideig napirenden volt, hogy a magyar és a szász egyház újból közös püspökséget hoz létre, a magyar gyülekezetek csak szuperintendenciát kaphattak. A brassói magyar egyházmegye ennek lett része.

Az azóta eltelt majdnem egy évszázad viharairól igen sokat lehetne és kellene írni. Ma a legaggasztóbb gond – miként egész Romániában – a magyarság lélekszámának csökkenése...

Veres Emese-Gyöngyvér