Zászlóbontás

Bevallom, kicsit szkeptikusan érkeztem péntek reggel Orosházára. Nem tudtam igazán hinni a Magyar Evangélikus Konferencia zászlóbontásának sikerében, s noha sosem vitattam a kezdeményezés jelentőségét, a „világtalálkozó” szó hallatán erőt vett rajtam a gyanakvás: nem túlzás ez? Kételyeimet erősítette az előkészítés során szerzett néhány tapasztalat, mint például délvidéki testvéreink távolmaradása vagy a szlovák elnök-püspök merev elutasítása és ennek nyomán szlovákiai magyar hitsorsosaink szükségszerű elbizonytalanodása.

Aggodalmam csak lassan enyhült; az alakuló közgyűlésen sikerült megválasztani a tisztségviselőket, meghozni a szükséges határozatokat ahhoz, hogy formai akadálya ne lehessen a Maek működésének. Mint a szervezet elnöke, ott is és e hasábokon is fontosnak tartom leszögezni: nem tekintem magától értetődőnek azt, hogy az elnöki feladatkör rám testálódott, de belátom, hogy a bírósági bejegyzéshez szükséges funkció betöltésére a beiktatandó országos felügyelő választása kézenfekvő. Ahogyan ugyanis az országos felügyelő törvényi kötelessége az egyházkerületek közötti kommunikáció előmozdítása, ugyanúgy köteles egy szélesebb körben, a világ magyar evangélikussága egymással való érintkezésének ügyében is eljárni.

Jó gondolatnak bizonyult a helyszínválasztás. Orosháza nemes lutheránus hagyománya és életerős jelene jó körülményeket biztosított a találkozónak. A gimnázium oktatói és tanulói lenyűgöző elkötelezettséggel és fegyelemmel segítették a résztvevők munkáját, Ribár János esperes és felesége pedig áldozatos munkával és nagy szeretettel teremtett ideális lelki és fizikai körülményeket.

Az a tény, hogy az önkormányzati választáson a város polgárai a gyülekezet presbiterét, Németh Bélát választották polgármesterüknek, csak tovább erősítette azt az érzést, hogy a sokfelől összesereglett magyar evangélikusok jó helyre érkeztek. Orosházi templomunk különösen alkalmas arra, hogy segítsen erőt venni a kételyeken. A zsúfolásig telt háromhajós épületben még a szórványlétbe belekeseredett, elbizonytalanodott egyháztag is egy nagy és erős felekezet tagjának érezheti magát. Az ilyen felemelő alkalmak akkor is, sőt akkor igazán fontosak, ha tudjuk, hogy a „hétköznapi vasárnapok” más képet mutatnak.

Az ünnepi istentisztelet liturgiája, igehirdetése, zeneszámai, majd az azt követő megnyitóbeszédek, köszöntések egymásra épülve újabb és újabb érvekkel igazolták kezdeményezésünk helyességét. Szili Katalinnak, az Országgyűlés elnökének jelenléte és felszólalása egyfajta közjogi elismerést is adott a Maeknek. S bár sokféleképpen gondolkozhatunk hazai politikai viszonyainkról, ezt a tényt csak megtiszteltetésként és örömmel üdvözölhetjük. Balog Zoltánnak, a parlament emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága elnökének a beszéde a református prédikátor megnyilvánulása is volt, aki egy frappáns Luther-idézettel biztatta nagyobb közéleti szerepvállalásra egyházunkat. Pátkai Róbert nyugalmazott püspök, a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkészek Munkaközösségének az elnöke a távol élők perspektívájából emlékeztetett olyan alapértékekre, amelyek a hazai mindennapok küzdelmeiben talán elsikkadnak vagy átértelmeződnek. Ritka az olyan alkalom, ahol két órán keresztül nincs üresjárat, feszengő türelmetlenség, ahol tartalom és forma ilyen nemes egységet alkot.

Tanulságos volt szombat délelőtt végighallgatni az egyes régiók beszámolóit. Az előző napi emelkedettséget felváltotta a józan őszinteség, a gondokat, ellentéteket sem palástolni akaró megnyilvánulások sora. Nem kétséges, hogy rengeteget gazdagodtunk egymás kulturális, nyelvi, liturgiai jellegzetességeinek megismerése által. Ugyanakkor számomra a délelőtt legfontosabb üzenete az volt, hogy nem elég tudatosítani magunkban a szórványban élő magyar evangélikusság problémáit, egyre nagyobb az az elvárás, hogy a magyarországi egyház aktívan is közreműködjön a kettős kisebbségi lét mindennapos gondjainak megoldásában.

Sokan és sokat tettek már eddig is; lelki, szellemi és anyagi segítséggel egyaránt igyekeztek biztosítani a határon túli evangélikus közösségek fennmaradását. Az a tény, hogy ezt most szervezett formában tesszük, reményt ad arra is, hogy kiszélesíthetjük azoknak a körét, akik tettre készen érdeklődnek távolban élő testvéreink sorsa iránt. Abban, hogy ez így legyen, döntő szerepe van az információáramlásnak. Egymás életének megismerése, az egyes gyülekezeteket körülvevő világ folyamatos bemutatása az előfeltétele annak, hogy ne csak kampányszerűen és egyénileg foglalkozzunk az e napos októberi szombat délelőttön feltett kérdésekkel, hanem esős novemberi szerdákon és jeges januári csütörtökökön is, rendszeresen és szervezetten.

A Maek küldetése, hogy egyházi közegben foglalkozzon a nyugati magyarságot foglalkoztató általános problémákkal és a Kárpát-medencei magyarság sorskérdéseivel. Az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján és egy olyan időszakban, amikor a nemzeti szolidaritás eresztékei recsegnek-ropognak, ez különösen is időszerű kötelességünk. Tesszük ezt úgy, hogy magyarországi evangélikusként sosem feledkezhetünk meg arról, hogy a velünk testvéri közösségben élő szlovák és német evangélikusok számára ugyanilyen fontos Isten igéjének a saját anyanyelvükön való hallgatása, saját sorskérdéseik tisztázása.

A Magyar Evangélikus Konferencia zászlóbontása jól sikerült. Most már a mi szervezőkészségünkön és szorgalmunkon múlik, hogy a jövőben áll-e, és hogy kinek áll a zászló. Péntek reggeli kételyeimet tehát felváltotta annak reménysége, hogy egy hatékony és egymás megismerését mindinkább lehetővé tevő szervezet első találkozójára gyűltünk össze 2006 októberében Orosházán.

Prőhle Gergely