Fából vaskarika

Eljátszadoztam a gondolattal: milyen címet is adnék, ha én írnám meg ennek a szinte teljes érdektelenségbe fulladt találkozónak a beszámolóját? Talán jobban illett volna az eseményhez valami olyan cím, mint „Füstbe ment terv” vagy „Minek nevezzelek?”, netán „Lenni vagy nem lenni, ezek a független változók”, mégis a legtalálóbb és egyben a legegyszerűbb a kedvenc címem, az igazi hungarikum: „Fából vaskarika”.

Mert ha őszinte és tárgyilagos szeretnék lenni, azt kell mondanom: nekem úgy tűnt, hogy az egész szarvasi küldöttgyűlés – azzal együtt, hogy olyan se füle, se farka módon volt megszervezve – valami olyasminek tűnt, amit nagy kényszeredetten le kellett bonyolítani, ha már van egy bejegyzett szervezet s annak egy alapszabálya; s ha lehet, legyünk minél hamarabb túl rajta. A résztvevők közül többen jöttünk több száz, netán több ezer kilométer távolságból, Oslóból, Kolozsvárról, Bázelből, a Felvidékről vagy a tengerentúlról, örömmel és komoly elvárásokkal, de csalódottan tértünk haza.

Sajnos ez a szemléletmód rányomta bélyegét a Maek eddigi négyéves működésére is. Murphy egyik híres mondása jut eszembe: „Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta.” Töprengésekből, problémaelemezgetésekből nem volt hiány, konkrét megoldásokból, tettekből annál inkább.

Pedig kár, nagy kár egy soha vissza nem térő történelmi esélyt, egy nagyszerű feladatot, egy építkező közös küldetést könnyelműen eljátszani, felületesen kezelni, elsekélyesíteni.

Most is visszaemlékezem a kezdetek optimizmusára, a nagy lelkesedésre, amikor 2006. október 13–14-én Orosházán világgá kürtöltük a zászlóbontást. Ezernél is több magyar evangélikus testvérünk volt együtt a szélrózsa minden irányából, a történelmi területekről, Nyugat-Európából, Amerikából, Ausztráliából; a világ hét sarkából egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal vallottuk meg evangéliumi hitünket, és énekeltük átszellemülten nemzeti imánkat.

Végre kimondhattuk együtt azt, amit minden egyes magyar evangélikus generációnak újra és újra meg kell tanulnia és vallania: hogy függetlenül attól, hol élünk, hitünk és nyelvünk eggyé ötvöz minket, mert csak egy magyar evangélikusság van, és mi mindnyájan ennek részei vagyunk. Külön-külön részek, töredékek, kisebb-nagyobb darabok, együtt vagyunk az egész.

Áldott emlékű Frenkl Róbert országos felügyelő – aki egyik leglelkesebb támogatója volt a jövendő egyetemes konferenciának – így írt a konferencia hetében megjelent Evangélikus Élet-szám vezércikkében: „Akár büszkék is lehetünk arra, hogy alig öt év előkészítő munkája után megalakul a szépen hangzó nevű magyar evangélikus világszervezet. Valójában pedig arra lehetünk büszkék, hogy jó volt az alapgondolat, kiderült, hogy van igazi igény a magyar evangélikus közösség formálódására – nem egyszerűen egy újabb szervezetre, tisztségekre, hanem összefogásra, egymás hite általi gazdagodásra. (…) Szépek a távlatok. (…) A kinyílt, olykor tágra nyílt ajtón be is kell lépni.”

S mintha csak folytatná elődje gondolatait, Prőhle Gergely, a Frenkl Róbertet követő országos felügyelő, a Maek elnöke egy héttel később, ugyancsak az újság vezércikkében, így fogalmazott: „Az ünnepi istentisztelet liturgiája, igehirdetése, zeneszámai, majd az azt követő megnyitóbeszédek, köszöntések egymásra épülve újabb és újabb érvekkel igazolták kezdeményezésünk helyességét. (…) A Magyar Evangélikus Konferencia zászlóbontása jól sikerült. Most már a mi szervezőkészségünkön és szorgalmunkon múlik, hogy a jövőben áll-e, és hogy kinek áll a zászló.”

Fabiny Tamás püspök pedig úgy vázolta fel metaforikusan a Magyar Evangélikus Konferencia lényegét pragmatikus igehirdetésekben, mint ami mindnyájunk számára „ház, tágas otthon lehet”. Együtt építjük az otthont az egész család számára. Lesz ennek a háznak egy nagy és tágas nappalija, ahol együtt vagyunk a „beszélgető egyház jegyében”. Lesz benne dolgozószoba, melyben elmélyült teológiai munka folyik, kutatás, szellemi épülés. Lesz gyerekszoba is – folytatta a püspök –, ahol a legkisebbek is velünk lesznek, lesz csöndes hálószoba a pihenésre, a belső szobában végzendő imára, lesz éléskamra, borospince, sőt terasz is, „ahova kilépve nagyokat tudnánk lélegezni”.

Mennyi szép gondolat, vágy, elképzelés a magyar evangélikus család jövőjét illetően!

A kijózanodás, a higgadt értékelés, az aggódó féltés jegyében fogant meg Gáncs Péter püspök máig válasz nélkül maradt kérdése: „Pár héttel a többek által történelmi jelentőségűnek mondott »zászlóbontás« ünnepi hangulata után eljött az ideje a higgadt értékelésnek: merre tovább, van-e tovább, Maek? Vajon újra széthullik-e, ami olyan ígéretesen összeilleszkedni látszott azon a két szép őszi napon…?”

Drága testvérek, nem panaszkodni, nem vádaskodni akarok, nem hibáztatni akarok valakit, csupán vívódásaimnak, belső töprengéseimnek hangot adni. Hiszen tisztában vagyok azzal, hogy siker, kudarc, eredmény vagy fanyar gyümölcstermés közös felelősségünk. Vallom, hogy valamennyien méltatlan szolgák vagyunk, Lutherrel szólva koldusok, semmink sincsen, ami eredendően a miénk volna.

Nem volt véletlen, hogy szarvasi küldöttgyűlésünkön igehirdetésemben a Szentlélek megújító, regeneráló, új életet adó erejéről beszéltem. Mert ha nem fúj a Lélek, ha nem gerjeszt pezsgő életet, nem rázza fel Csipkerózsika-álmából ezt a szervezetet is, akkor a Maek nem lesz több, mint egy intézmény, egy örökös költségvetési probléma, fából vaskarika.

Én továbbra is gyógyíthatatlan optimista vagyok és maradok. Ez nem naivitás, nem székely csökönyösség, „csak azért is” dacosság – ennek reális alapja van. Egyfelől él a tagadhatatlan, valóságosan létező igény, amely újra és újra megfogalmazódik találkozásaink alkalmával, amikor a kolozsvári templomot és egyházi központot felkeresik kőszegi, orosházi, nyíregyházi, budapesti, felvidéki, svédországi magyar testvéreink, amikor stuttgarti magyar evangélikusokkal együtt örvendezhetünk egy felejthetetlen találkozásnak, vagy amikor egyszerű magánemberként egymás szemébe nézünk.

Másfelől, és ez a legfontosabb, amit akkor 2006-ban Orosházán elmondtam, ma is érvényes: „A leglényegesebb hinni, meglátni (…), hogy ennek a közösségnek az építője maga a feltámadott, élő Úr Jézus. Aki így imádkozott: »Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, melyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.«”

Legyen Isten segítségével 2012-ben a Maek új középkezdése Kolozsváron!

Adorjáni Dezső Zoltán püspök