Teljesíteni a szeretet parancsát

– Tanár úr, Önnek voltak negatív tapasztalatai Szlovákiában magyarként, ennek ellenére a szlováksággal, a szlovák nyelvvel és irodalommal foglalkozik. Hogyan fordult át a kellemetlen tapasztalat érdeklődésbe, sőt lelkesedésbe?

– Nyugodtan elmondhatom, hogy a gondviselés az, ami működésbe lépett. Mert nem tehettem róla, hogy az apám Érsekújváron kapott munkát 1942 végén, és ott ért bennünket a „felszabadúlás”. Jöttek a szovjet meg a csehszlovák csapatok, és mi lettünk a fasiszták, a magyarok, akik el akartuk magyarosítani Érsekújvárt. Akkor pincében bujkáltunk, vertek bennünket azért, mert magyarok voltunk, és csak jó másfél év után sikerült visszaszökni Budapestre.

Akkor jött a gondviselés: jelentkeztem az egyetemre magyar–latin szakra, de szlovák szakra vettek föl, mert az önéletrajzomban benne volt Érsekújvár. Ennyi! Akkor már volt némi közöm a Jóistenhez, elmentem a lelkiatyámhoz, ahogy az nálunk, katolikusoknál szokás, és mondtam neki, hogy hát, atya, én ezt már nem bírom, mert nekem elegem van a szlovákokból. Most azok után, amik voltak, én még szlovák szakos is legyek? „Édes fiam, a gondviseléssel nem lehet szembefordulni” – válaszolta ő. És nagyon igaza volt.

– Nem volt ez nehéz kezdetben? Olyasmit tanulni, amit nem szeretett?

– Két évig nehéz volt, és akkor dacból tanultam a nyelvet. Jobban meg akartam tanulni, mint a szlovákok maguk. Kívülről megtanultam fél regényeket, novellákat, és így tovább, úgyhogy amikor egy év után megszólaltam Szlovákiában szlovákul, akkor rögtön föltűnést keltettem azzal, hogy huszadik század eleji, archaikus szlovák irodalmi nyelvet beszéltem. Hát, én egy Jan Jesensky nevű írótól tanultam szlovákul, nem nagyon érdekelt a nyelvtan, de aztán az is jött magától.

Az nagyon fontos, hogy ha az ember megismeri őket, akkor érzi igazán, hogy a szlovák kultúra része a magyarországinak. Nekünk nemcsak a dél-szlovákiai magyarok érdekesek, hanem az egész területnek a kultúrája. Akkor lesz a miénk, és az Európai Unióban is akkor formálhatunk jogot rá, ha megtanuljuk a szlovák kultúrát. És akkor mindjárt nincs probléma! De hát nem ez a helyzet sajnos.

– A közös múlt ismerete sincs meg bennünk olyan mértékben, ahogyan kellene…

– Sajnos a szlovákokban sem. Ők sem ismerik a saját múltjukat. Én érdekes vagyok számukra, mert most már több mint ötven éve vagyok a pályán, és tudok újat mondani nekik a saját irodalmukról és a saját művelődésükről.

– Ön a magyarok számára is sokat tud mondani a szlovák kultúráról. Keresztény emberként miben látja felelősségét a magyar–szlovák ellentéttel kapcsolatban?

– Az a baj, hogy nem teljesítjük az egyház alapítójának a fő parancsát, a szeretet parancsát. Nem véletlen, hogy Jézus is vérrel verítékezett, és neki sem volt könnyű elfogadni azt, hogy megostorozzák, hogy tönkreteszik. A legsikerületlenebb emberi karriert futotta be, a legmocskosabb születése és a legmocskosabb halála volt, ami csak létezik, de ezzel megmutatta, hogy a szeretet ilyen dolog! Az a lényege, hogy az ember áldozatot tudjon hozni! Ezt most már nem kéri tőlünk senki. De hogyha én a szlovák kulturális közeget magaménak akarom érezni, egész egyszerűen meg kell ismerkednem vele.

Isten nem követel tőlünk csodákat, hanem nagyon komoly munkát és odafigyelést. Nagyon szeretek minden keresztény egyházat, amely az Istent keresi, és nagyon szeretem az ökumenét. Ugyanígy vagyok az evangélikussággal is. Nagyon izgalmas dolog ez, és nagyon nagy lehetőség van szlovák–magyar viszonylatban az evangélikusság kezében. De először lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk: a nemzetet tesszük-e az első helyre vagy Istent?

– Az evangélikus hit olyan kapocs szlovákok és magyarok között, amit ki lehetne használni.

– Igen, mindenképpen. Bosszúra nem lehet bosszúval, rosszindulatra nem lehet rosszindulattal válaszolni. Egész egyszerűen, ha féltékenyek vagyunk, ha haragszunk a másikra, ha előítéleteink vannak, az nekünk rossz, magunk tesszük pokollá az életünket. És az pokol, ami a szlovák--magyar viszonyban van. A szlovákoknak is pokol. Hát micsoda dolog az, hogy a nemzet hol sír, hol bosszút akar állni? Tessék keresztény nemzetnek lenni! Ennyi!

– Van-e Önnek valami javaslata, hogyan lehetne elkezdeni a kapcsolatépítést?

– Én elsősorban az iskolákra gondolok. Az egyháztörténeti tankönyvekben jobban le kellene írni a közös történelmi eseményeket, közérthető formában. És kellene találni kapcsolódási pontokat. Például szlovák evangélikusokat meghívni itteni gyülekezetekbe. Egész egyszerűen csak emberi kapcsolatokra törekedni, semmi egyéb.

– Ez mindenképpen gyakorlati feladat. És nem várhatjuk, hogy a politikusok oldják meg…

– Nem. Minden nemzeti dolog az egyház közreműködésével történt és történik. A magyar–szlovák viszonyt csak és kizárólag az egyház tudja megoldani. Kizárólag az egyház.

Adámi Mária