Máig élő félelem – Beszélgetés Tófalvi Zoltán újságíróval az 1956-os forradalomról

– 1956-os kutatásaim gyerekkorom meghatározó élményeihez kapcsolódnak – kezdi a beszélgetést. – Fazekas falumban, Korondon 56-ban két rádió volt összesen, az előtt ültek az emberek, és továbbították egymásnak a hallott híreket. Pontosan tudták a Szabad Kossuth adó nyomán, hogy mi történik Magyarországon. Első pillanattól aggódtak a budapesti rokonokért: mi lehet velük, van-e ennivalójuk? Késő esti beszélgetéseken, háborút, fogságot megjárt férfiak arról tanakodtak, hogyan lehetne átszökni a határon és segíteni, akár fegyveresen is, a forradalmat!

            – 56 tehát befolyással volt a későbbi pályájára is...

            – Akkora élmény volt, hogy kísért hosszú évtizedeken. Végigéltük mindazt, ami történt, november 4-én leverték a forradalmat! Erdélyben a hatalom kiszolgálóin kívül senki nem mondta, hogy „ellenforradalom” volt.

            Gyerekkoromtól szerettem a történelmet, erre is készültem, s érlelődött bennem, hátha egyszer lesz lehetőségem a kutatásra. Végül történelem szakot végeztem. Ehhez jött, hogy 1963-ban kiszabadult a börtönből Páll Lajos, szintén korondi költő és festő. Gyakran sétáltunk a faluban, és mondta: „Nézz vissza. Látod, követnek bennünket.” És követtek. Ezek mind lerakódtak bennem, és megérlelték: ha lehetőségem lesz rá, akkor kutatom az erdélyi ötvenhat történetét.

            – Mennyit tudtak róla?

            – Maguk az ötvenhatosok sem tudták egymásról, hogy kiket ítéltek el. Erről semmi nem került be a köztudatba. Nálunk is megjelentek az úgynevezett „fehér füzetek”, amelyeket a Kádár-kormány adott ki, s benne a gyilkosságokat helyezték előtérbe, mintha más nem is történt volna. Jeles írónk, Beke György, aki akkor az Előre című lapnál dolgozott, határozottan állította, hogy a szerkesztőség Magyarország számára különszámokat készített aljas rágalmakkal teletűzdelve.

            – Meddig tartott a hazugságok ideje?

            – 1989. december végéig, a Ceausescu-diktatúra megdöntéséig az ötvenhatos forradalom Erdélyben a légszigorúbb tabutéma volt! Erről beszélni nem lehetett, a bebörtönzöttek sem mertek, még a gyermekeiknek sem. Akik politikai elítéltek voltak, azok szabadulás után nem kaptak munkát, hihetetlen erőfeszítéseket tettek, hogy életben maradjanak. A diktatúra bukása után határoztam el, hogy a forradalom feltárásának fogom szentelni az életemet.

            – Mik voltak az első munkái?

            – 1990-ben készítettem az első interjúkat az erdélyiekkel. Megtapasztaltam, hogy még mindig félnek. Mikor Érmihályfalván és környékén gyűjtöttem, olyan zsigeri rettegést láttam még a hozzátartozókban is, hogy minden elnémult köröttem. Rájöttem, hogy a bebörtönzöttek a legkevésbé a vizsgálati fogságra emlékeztek. Érthető, hiszen óriási feszültség volt bennük: amikor letartóztatták őket, a megfélemlítés minden eszközét bevetették. Legtöbb esetben éjjel vitték el mindegyiket, négy-öt szekus tiszt rontott be a lakásba, kint gépfegyveresek álltak. A „fekete autó” nálunk is hírhedt fogalom, akiket ezzel vittek el, azok közül kevesen kerültek vissza...

            Ilyen előzmények után bevitték őket a Securitatéra, ahol mindent elvettek tőlük, és megkezdődött a vallatás. A letartóztatottak arra koncentráltak, hogy saját ártatlanságukat bizonyítsák, a szekus tisztek pedig arra, hogy minél jobban a sárba tapossák őket. Ezért van az, hogy mindenütt a vizsgálati fogság időszakára emlékeznek a legkevésbé. Mikor megkezdődött a megtorlás, az államhatalom rendkívül erős ügynökhálózatot épített ki. Ezen keresztül sok mindent tudtak a fogolyról, sok esetben idézni is, hogy mikor mit mondott.

            Az erdélyi magyarság körében rendkívül súlyos traumaként él a Duna-delta. A román kommunista diktatúra a Fekete-tengerre csatornát akart nyitni. Kezdetleges eszközökkel, ásóval, kapával próbálták megépíteni. Borzalmas körülmények között dolgoztak ott a rabok. Ekkor létesültek a megsemmisítő táborok, s aki bekerült abba a húsdarálóba, nem biztos, hogy élve került vissza...

            – Hogyan lehetett erről az időszakról hiteles képet alkotni?

            – Megközelítő hitelességgel úgy lehetett megírni a nagy perek történetét, hogy levéltári kutatásokat is végeztem. Pontosan tudom, hogy a Securitate levéltárát, a periratokat nagy-nagy kritikával kell kezelni. Hiányoznak azok a hiteles lejegyzések, amelyeket a vallató tiszt a kihallgatások során maga rögzített, és később átírt a vádhatóság szája íze szerint. 2000-ig hiteles forrásokhoz nem lehetett hozzájutni. 1990 elején már pontosan tudtuk, hogy az 1956-os magyar forradalommal való azonosulásért, szolidaritásért kivégeztek tizenkét erdélyi magyart és két román embert is. Később sikerült összesíteni: a forradalomért ötvennégy személy életét oltották ki!

            – Kivételes pillanat a két nemzet kapcsolattörténetében.

            – Ma is csodálkozom, hogy sem a magyar, sem a román diplomácia, sem a történetírás nem használta ki kellő mértékben. Amíg a románokkal nem sikerült elhitetni, hogy a magyarok Erdélyt akarják, addig maximálisan együttéreztek a magyar forradalommal...

            Középiskolás diákokat zártak be a kommunisták, mert magyar mintára szervezkedést kezdtek, a hadseregben szintén. A leglátványosabb megmozdulásra Temesváron került sor: a műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án nagygyűlést tartottak. A forradalommal való azonosulás jegyében tizenkét pontban fogalmazták meg követeléseiket. Közülük a legradikálisabb, hogy a szovjetek távozzanak Romániából. De követelték a kötelező beszolgáltatás megszüntetését, a tanügyi reformot, és kérdezték, mi történik igazából Magyarországon.

            Másnap nyílt összecsapás volt a diákok és a karhatalom között. Zömében román fiatalok tüntettek, akiket letartóztattak. Két részben ítélték el őket, vezetőjük és két társuk nyolc-nyolc év börtönt kapott. Voltak magyar és német anyanyelvűek is, őket is bezárták. Ma is tartom velük a kapcsolatot, és a kemény büntetés ellenére egy percig nem tagadták meg szolidaritásukat a magyar forradalommal.

            – Végezetül az egyházak elleni támadásokról kérdezem. Az evangélikusok szenvedéséről.

            – Az erdélyi magyar evangélikus egyházat gyakorlatilag lefejezték. Mózes Árpád székelyzsombori lelkészt – 1990-től az egyház püspöke volt – tizennyolc évre ítélték. Ő és társai a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet ellen indított koncepciós perek vádlottainak harmadik csoportját alkották. 1958 októbere és 1959 januárja között tartóztatták le őket. A fővád egy emlékirat volt, ehhez kapcsolták a forradalom napjaiban kinyilvánított együttérzésüket, november 4. után a szovjet intervenció elítélését.

            A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1959. május 15-én hozott ítéletet. Antal Lászlót tizenhat évre ítélték. Dani Péter: tizenöt év börtön. Kiszabadulása után – hat évet ült le – aradi lelkész korában a hatóság kitoloncolta, ekkor telepedett ki Németországba, ahol szintén lelkészként dolgozott.

            Gödri-Oláh János negyedéves teológus volt, nyolc évet kapott. Tanulmányai folytatását nem engedték, ezért a brassói teherautógyárban dolgozott.

            Kiss Béla: püspöki titkár Kolozsváron, kilenc évre ítélték. Szabadulása után segédlelkész, majd újból titkár, esperes; 1990-től 2006-ig, nyugdíjazásáig püspökhelyettes.

            Veress Károly. negyedéves teológust hat év börtönre ítélték. Csak 1974-ben engedélyezték tanulmányai befejezését, előbb téeszben robotolt, majd erdészeti hivatalban, a brassói autógyárban. Bácsfaluban szolgált, majd nyugdíjazása után áttelepedett Magyarországra.

            – Honnan ez a sok fájó adat?

            – Azért sorolom ilyen pontosan, mert tízkötetesre tervezett sorozatom – eddig négy vaskos könyv jelent meg belőle  – egyik kötete éppen a protestáns teológusok peréről szól. Azt hiszem, fontos, hogy beszéljünk róla, mert a magyarországi olvasók egyáltalán nem ismerik ezeket a drámai történeteket. El se tudják képzelni, mennyi szenvedés vert bennünket. Ezért kötelességük a túlélőknek óvni minden emléket, minden mondatot!

Fenyvesi Félix Lajos