Pünkösdi szeretetlángok a Deák térről

„…od audů slowenských, Cyrkwe Ewangelické
Auğssp. w. Pessťansko Budinské…”

Nagyon messze kerültünk egymástól. Kétszáz évvel e templom felszentelése előtt a zsolnai zsinat megszabta a biblikus cseh nyelv használatát a szlovák ajkú híveknek, s ez a nyelv a műveltség, a tudomány, a hivatalos kommunikáció országosan használt nyelve lett, egyenrangú a latinnal, a némettel és a magyarral.

1616-ban Thurzó György halálára három tót prédikáció is született Lányi Illés tollából, de csak magyar fordítása maradt fenn. Krman Dániel 1707 tavaszán ezen a nyelven szentelte Rákóczi tüzérségének zászlóit Zsolna főterén. Bél Mátyás, a magnum decus Hungariae, Magyarhon nagy ékessége, a presspurský kazatel, ahogy magát nevezte, európai szintű nyelvnek tartotta. Aztán ez a Pessť–Budjn az egyetemes szlovák kultúra fővárosa is lett, ahol a világon a legnagyobb számban lakott a szlovákság, s amelynek Duna bal parti részét Andrej Sládkovič 1861-ben hazája Szent Koronájának ékköveként magasztalta. Vég nélkül sorolhatnánk a hasonló megnyilvánulásokat Juraj Ribay könyvgyűjtőtől Juraj Rohoni pap költőn át Bachát Dánielig.

Az írásunk mottójában olvasható sorok a pest-budai evangélikusok Kollár Jánoshoz írt meghívólevelének aláírása: „az egyház szlovák tagjai”. Akik a reformkor derekán még gyakran a németekkel szemben is többségben voltak, az elenyésző lélekszámú magyarokról nem is szólva, és pünkösd hétfőjének ünneplése szlovák jellegű volt.

Aztán nagyot fordult a történelem kereke. Manapság elenyésző a „szlovák ajkú” hívők száma. „Nemzetiségi” lett, sőt 1920 óta határ választja el az évszázadokkal előbb volt etnikai régiójától. Különösen a „negyven év” alatt a pesti szlovák evangélikusokat is hittársaikkal és a többi kereszténnyel együtt „alig életre” kényszerítették.

És e negyven év vége felé jött a legveszedelmesebb ártás: a politikai határok külfölddé tették az egykor egységes egyházakat is egymás számára. Politikai feladat volt a történelem átértelmezése, miszerint például a pest-budai szlovák könyvtermést Magyarországról (Cseh)Szlovákiába exportálták… Bizony idegenek, külföld lettünk egymás számára. A Deák tér kétszáz évének jubileumát a Szlovák Köztársaság nagykövete köszöntötte, és diplomáciai körültekintések rendezik a felgyülemlett ellentmondásokat. Valami azonban megmaradt ebből a magával ragadó pünkösdből: a Lélek erejének áradása a Deák téren és a közreműködésével létrejött jubileumi kötet, az Oltalom a zivatarban. Mindaz megtalálható benne, ami hozzásegít, hogy saját nyelvünkön értsük a szeretet üzenetét.

A kötet a bátorság, a félelem nélküli szeretet megvallása. „A bűn az egyház életében is valóság, a háromnyelvű gyülekezeti múltunk éppen úgy Isten irgalmára szorul, mint ahogyan jelenünk.” Zaszkaliczky Péter írta ezt le a Bevezetésben, és vitte véghez következetesen a bűnbánat és a megbocsátás gondolatát, különösen amikor a Prónay Sándort védő Székács Józsefet értékeli: „…felügyelői tiszte időszakában a magyar nyelv terjesztése érdekében sokan fonák eszközökhöz nyúltak, a magyar nyelvet erőszakkal akarták terjeszteni, rákényszerítve az idegen ajkúakat, hogy az igét olyan nyelven hallgassák, amelyet nem értenek. Ez azt jelenti, hogy a legszentebbet, a vallást a nyelvnek rendelték alá.” Igen beszédes a református Patay Pál emlékbeszédének idézése is: „Nyílt, bátor, férfias eljárás volt Székács részéről, hogy egyháza felügyelőjének emlékét megvédte, és a túlzó magyarosítással szemben meg merte mondani az evangélium tanítását a nyelvi kérdésről.”

Ez a bátorság árad a szlovák vonatkozásokat bemutató Matus László tanulmányaiból is. A bátor szókimondás tudományos kutatások eredményei alapján lehetséges. Matus László írásai a szlovák tudománynak is újat, hiteleset mondanak, ugyanúgy Böröcz Enikő levéltári búvárkodásai.

A kötet sarkalatos tulajdonsága a szerzők témaszeretete s a szeretet erejének, példájának bemutatása, mint az Lang Mihály filantropizmusának vagy Győry Vilmos áldozatos papi munkájának ismertetésével történt. A negyvenhét évesen, szinte szolgálat közben elhunyt lelkészt egyébként Bachát Dániel búcsúztatta.

Ez a szép kötet tanúskodik a szavak gyógyító erejének alkalmazásáról, amikor Matus László a Kollár–Kadavý nézeteltérés ismertetésekor az alföldi és felföldi szlovákok gyakorlatát említette, és megtalálhatók a könyvben a magyarhoni evangélikusok. Adósságok ezek, hiszen az uhorskýnak ez a magyarhoni szó lenne a megfelelője, miként az ősi Felföld is alkalmasabb megnevezés, mint a szlovákoknak oly rossz emlékű Felvidék mai felújítása.

Zászkaliczky Péter gazdag írásának témánk szempontjából számomra legfényesebb fejezete a már említett Székács József gyülekezetépítő tevékenységéről szóló. Egy helyen így fogalmaz: „…a hit közösségét ne rendeljük alá a nyelvnek…” – reagál Zsivora György kemény szavaira, aki annak idején inkább levágatta volna a kezét, mintsem németül írta volna a jegyzőkönyvet. Zászkaliczky szerint Székács türelmes volt, „tudta, hogy az idő neki dolgozik”. Mi viszont merjük kimondani azt is: az idő Pesten a magyarosodásnak dolgozott. Az idők folyamán így alakult ki az a gyakorlat, hogy különbség van a nemzet és a nemzetiségek között, sőt vannak „szlovák magyarok” és „magyar szlovákok”.

A három emléktábla mindenkit meggyőzhet a Deák tér hitéről, szeretetéről, jóakaratáról, bölcsességéről. És mindez reményt ad a folytatásra: a szlovákság megismerésére, egykori közös értékeink felfedezésére. Hitünk szerint nincs lehetetlen, hiszen ha akarjuk, hegyeket mozdíthatunk. Az emléktáblák, a könyv, a Deák téri pünkösd az ige közös megértését sugallja, hogy a magyar vagy a szlovák ne tekintse idegen ajkúnak egymást, mint ahogy 1787-ben nem tekintette annak.

Sőt Michal Miloslav Hodža, a nagy szlovák evangélikus triász tagja 1846–47-ben így érvelt: „Ne ütközzünk meg azon, hogy Magyarországon nem ismerik el a mi szlovák nemzetiségünket… ez olyan különlegesség Magyarországon, hogy nincs még keret számára…” Tekintetes, nemes, nemzetes urak „ugyanolyan szlovákok, mint mi, és mi ugyanolyan magyarországiak vagyunk, mint ti… Voltak idők, amikor az Illéšházyak, Révayak, Turzók, Štanžičok, Vešelíniek, Podmaňickik, Pronayak magán és nyilvános életükben a vármegyékkel szlovákul leveleztek, szlovák szokások szerint tárgyaltak közös hazánk dolgairól. Voltak idők, amikor egy Podmaňicki, Pongrác, Zmeškal, Platthy, Ambrózi szlovák könyveket írt.”

A kötet névmutatója, a szerzők és szereplők életrajzi adatai egy valamikori nagy közösséget sejtetnek, amelynek hitbéli, szellemi újraegyesítése a pünkösdi szeretetlángok segítségével bizonyára nem lehetetlen.

Käfer István