Két hazát szeretünk

Csehszlovákiából Magyarországra – dokumentumfilm egy falu kitelepített lakóiról

1968-ban, amikor a szovjet csapatok mellett több „baráti szocialista ország” – Bulgária, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság és hazánk – hadereje is bevonult Csehszlovákiába, hogy véget vessen a prágai tavasznak, a virágosi K. Gusztáv sorköteles katonaként egy éjszaka harckocsival gördült Felsőszeli főutcáján, tulajdon nagyapja egykori portája előtt. Végigimádkozta ezt a keserves utat. Ha akár csak egy csúzlival is rájuk lő valaki, nekik tüzet kellett volna nyitniuk...

A Két hazát szeretünk című film nyilvános vetítése után ezt a történetet mesélte el id. Zászkaliczky Pál nyugalmazott lelkész, aki egykor kitelepített felvidékiek között is szolgált, annak illusztrálására, hogy a történelem micsoda személyes kétségeket és tragédiákat okozhat még évtizedek múltán is. A Felsőszeliből – és a Felvidék más falvaiból – idetelepítettek leszármazottai sokadíziglen is őrzik a fájdalmat, a félelmeket, a megaláztatás élményét.

 *

Számos tanulmány foglalkozik a Beneš-dekrétumokkal. A csehek és szlovákok egyenjogúságának deklarálása mellett a rendeletek a magyarok és a németek kollektív bűnösségének alapján állnak. A több mint száznegyven közül a 33. dekrétum járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. Ebben a nyelvhasználathoz, az egyesüléshez való joguktól fosztották meg az érintetteket, befagyasztották bankbetétjeiket, és lehetővé tették földjeik elkobzását.

A csehországi „emberpiacokra” való deportálások híre akkora nyomást gyakorolt a magyar kormány képviselőire, hogy végül 1946. február 27-én aláírták az úgynevezett lakosságcsere-egyezményt a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésére. Körülbelül hetvenhatezer magyar és hatvanezer szlovák hagyta el szülőföldjét. A magukat szlováknak vallókat elsősorban a jobb anyagi lehetőségek ígéretével csalták a határon túlra, míg a magyarok jelentős része a kitelepített vagy kitelepítésre váró svábok házait foglalhatta el. Jellemző adat, hogy a kitelepülő szlovákok tizenötezer hold földet, míg a felvidéki magyarok százhatvanezer holdat hagytak maguk után. Egy hírhedtté vált kijelentés szerint pusztán magyarságáért senkit nem lakoltattak ki, csak az árulókat költöztették át Magyarországra. Mivel a hátrányos egyezmény szerint Magyarország vállalta a háborús bűnösöket is, a magukat magyarnak vallókat a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt elkövetett állítólagos bűneikért.

 *

Mátis István evangélikus lelkész Felsőszeliben szolgált – nagy elődök után, egy „felébredt” gyülekezetben – 1939-től. Neki azért kellett 1945-ben, elsőként távoznia a faluból, mert 1938 – a Felvidék visszacsatolása – után odaköltözött magyar értelmiségi volt. A lelkész leánya, a film rendezője már Magyarországon született. Bolla Zsuzsanna (www.evangelikus.hu) mikrofonja előtt így vallott a film készítésének indokairól: „... családunk életét mindig is átszőtték a felsőszeli emlékek, a felsőszeliekről való emlékezés, a velük való kapcsolat. Felsőszeli fogalom volt az életünkben. (…) Amikor édesapám 2005-ben meghalt, a könyvespolcáról kezembe akadt Keczkó Szilvia evangélikus lelkésznő 2003-ban írt egyháztörténeti szakdolgozata. (…) Újraolvasva úgy éreztem, most rajtam a sor, hogy továbbvigyem, őrizzem a szeliek történetét, sorsát, a róluk való emlékezést.”

 *

 A napsütötte tolnai, baranyai tavaszban forgatott filmben a rendező megszólítja azokat az öregeket, akik még emlékeznek a kisgyermekként, fiatalként átélt kitelepítés részleteire. De megszólalnak a másod-, harmadgeneráció tagjai – bizonyítékul arra, hogy az átélt történelem egy-egy család magántörténelmévé, tapasztalatok, élmények, kapcsolatok, családi legendáriumok részévé szervesül. Keserves történetek rajzolódnak a néző elé: az évtizedek alatt megteremtett anyagi biztonság elvesztése, a Szeliben hagyott nagymama mindörökre fájó hiánya, a vőlegényétől a vagonajtóban búcsúzó leány kétségbeesése vagy a szomorúság, hogy itt, új hazájukban sokáig „cseszkók”-ként emlegették az éppen magyarságuk miatt meghurcoltakat.

A fejekben és a szívekben feledhetetlenül visszhangzik ma is a napokig tartó kopácsolás. Mintha mindenki a koporsóját szögelte volna – ütötte össze nemcsak ácsszögekkel, hanem fájdalommal a hatalmas útiládát. Ezek a ládák ma is megtalálhatók több öreg padláson: sokáig nem nyúltak hozzájuk abban reménykedve, hazamehetnek még.

 *

A Szederkényben, Kaposszekcsőn, Mágocson, Dombóváron, Csikóstőttősön élő egykori felsőszeliek elbeszéléseiből gazdag, dolgos falu és élő, munkálkodó gyülekezet képe rajzolódik ki. Felsőszeli mintegy négyezer lakosú, szinte kizárólag magyar és evangélikus falu volt.

Az emberek a kemény munka mellett számos egyesületben tevékenykedtek. A gazdakörön kívül volt itt mandolinzenekar, lovasbandérium, dalárda, színjátszókör. A gyerekeket elküldték „tót szóra”, „német szóra” az ország más vidékeire, hogy kommunikálni tudjanak a más nemzetiségűekkel, és együtt sírtak a falu zsidó családjaival az ő bevagonírozásukkor. (Toleranciára való készségük az itt maradt svábokkal való, nyilván megterhelt viszonyt is lassan, nagyon lassan szelídítette.)

Felsőszeli lakosai nagyon erős, összetartó közösséget alkottak. „Volt céljuk, volt értelme mindannak, amit tettek. Erős hitéletük volt, egészséges nemzettudatuk, amit nem kellett rejtegetni. Ezek mind együtt olyan morális és szellemi értékek, amelyeket a diktatúrák nem kedvelnek. Így hát fasiszták, kommunisták egyaránt megpróbálták szétbombázni ezt.” (Mátis Lilla)

A kitelepítéssel tehát nemcsak egyes emberek és családok, hanem egy példaszerűen működő, erős gyülekezet élete is összetört. A felsőszeliek közül több mint kétszáz családot szórtak szét a Dél-Dunántúlon. Gyakran olyan falvakban jelölték ki lakhelyüket, ahonnan katolikus svábokat telepítettek ki, tehát istentiszteleti helyet sem találtak. Az egyik szederkényi asszony ma is sírva panaszolja, hogy legjobban a harangszó, a templom hiányzott, amikor idekerült – „szerencsére” a vőlegényét egy későbbi transzporttal utánaküldték. S ha evangélikus templom nem is volt, a szeliek megtalálták a módját, hogyan lehetnek együtt az ige fényénél, hogyan lehet a számukra eddig ismeretlen szórványlétben is megkeresni vagy megteremteni az istentisztelet lehetőségét.

 *

Keczkó Szilvia harmadgenerációs kitelepített. A felsőszeliek szederkényi találkozóján ő hirdette – az azóta felépült kis protestáns templomban – Isten igéjét. A könnyes férfitekintetetek, a megsárgult fotókat gyűrögető ráncos kezek, a huszadik századi igaz mesék után nem lehet megindultság nélkül hallgatni szavait.

„Ezt mondja az Úr: »Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek.« Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, Felsőszeli. Élő valóság, élő múlt, de a jelen is. Ott hagyott barátság, emlékek sora. Akkor – hatvan éve – sokakban megfogalmazódott: elhagyott az Isten. Kopácsolták a ládákat a faluban. A férfi karja ütésre lendült, szívében megfogalmazódott: elhagyott az Isten. A leány, aki vőlegényétől búcsúzott a vagon ajtajában, arra gondolt: elhagyott az Isten.

»Egy rövid szempillantásra elhagytalak...« Létezik ilyen? Van ilyen, hogy elhagy az Isten? Miért történhetett meg mindez? Miattunk. Gyarlóságunk miatt. Az emberiség bűnei miatt. Életünk során sokszor érezhettük úgy, hogy elhagyott az Isten. Ugyanaz az Isten adja a terheket, aki nagy irgalommal összegyűjt. Még a Fiát is elhagyta az Isten! Egy rövid szempillantásra elhagyta, de nagy irgalommal feltámasztotta. A húsvéti szóban – irgalom – minden benne van. A felsőszeliek szétszórattak, így sokfelé bizonyságot tudtak tenni. A hit ajándékát hozták magukkal az otthonukból, s ezt tovább is tudták adni. Imádságos, bibliás életük sokfelé lehetett, lett kovásszá.”

 *

A film végén az azóta elhunyt Szabó Rezső bácsi hangján halljuk a verset: „Mint megoldott kévét / szétszórt egy rossz álom. / Nincs többé igazság, / mindhiába várom. / Más lakja immár a / szülői fészket. / Felejteni? Arra / nem elég egy élet.”

Nem is felejteni kell, hanem továbbadni!

A negyedik generáció, Szilvia gyermekei még nagyon kicsik. „De ha akkorák lesznek, hogy megértik, el fogjuk nekik mesélni, mi történt” – mondja már telefonba az édesanya. „Megmutatom nekik a fényképeket, újra megnézzük a filmet is. A nagyszüleimmel tizenkét évesen jártam először Felsőszeliben. Amikor leszálltam a buszról, megmagyarázhatatlan érzés fogott el: az őshaza földjére léptem. Én már másképp leszek hiteles forrás, mint azok, akik ott születtek, de a történetet ők is ismerni fogják...”

 Zászkaliczky Zsuzsanna