Most a kövek összerakásának ideje van itt

A Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) 2006. október 13–14-i orosházi megalakulásakor megelevenedett a bibliai ige: „…megvan az ideje a kövek összerakásának.” (Préd 3,5b) Az ószövetségi könyv híres ellentétpárjai arra figyelmeztetnek, hogy mindennek rendelt ideje van. A történelem Isten kezében van. Az ő szándékát nem lehet sem siettetni, sem késleltetni.

Sokáig bizony a mondat első felének valóságát éltük át: „Megvan az ideje a kövek szétszórásának…” A magyar nép zivataros századait megidéző nemzeti imádságunk, a Himnusz így fogalmaz: „Vár állott, most kőhalom…” Mindez nemcsak Krasznahorka egykor büszke várára vagy Árva várára érvényes, hanem metaforikusan is érthető. A nemzet hajdan egységes épületének kövei széthullottak. Így jutottak oly sokan a diaszpóra, a szétszóratás állapotába. A brutális trianoni döntés szórta szét talán a legtöbb követ.

Újabb nemzeti tragédia történt a II. világháború végén. Keresztapám, Józsa Márton példájával tudom szemléltetni a köveknek e szétszóratását. 1944-ben Kárpátalján volt lelkész, Munkács központtal jelentős szórványt gondozott. Egyszer csak azon kapta magát, hogy gyülekezete négy országra terjed ki: a Szovjetunióra, Magyarországra, Csehszlovákiára és Romániára. Hiába próbálta, immár nem tudta összeszedni a szétszóródott köveket.

A szétszóratás folytatódott a kitelepítésekkel: a hazai németséget marhavagonokban szállították el, a hírhedt Beneš-dekrétum következtében pedig szlovákiai magyarok tömegei váltak földönfutóvá.

1956-ban folytatódott a szétszóratás: sok kő egészen távolra gurult. Azokról a vajdasági magyarokról sem feledkezhetünk meg, akik vendégmunkásként érkeztek Németországba, ám haza már nem tértek. Erdélyi menekültek pedig szinte minden nyugat-európai országba érkeztek, sőt még a tengerentúlra is. Az úgynevezett demokrácia idején pedig az értelmiség elszívása történik: orvosok és számítástechnikusok anyagi okból mennek Nyugatra, ösztöndíjasok – szemben a reformáció korabeli peregrinusokkal – gyakran nem térnek vissza küldő országukba és egyházukba.

Látszatra talán boldogul az ember, de szíve mélyén biztosan árvának érzi magát. Valósággá válik Reményik versének ez a néhány sora: „…árvaság csak egy van, feleim: / Az erdőn kívül lenni. / Otthontalannak, hazátlannak lenni. / Nagyvárosok rideg utcakövén / A széltől sepertetni. / Sok más szeméttel összekevertetni. / Árvaság csak egy van, feleim.” (Halotti beszéd a hulló leveleknek)

Amit az erdélyi költő Keleten élt át, azt megfogalmazta a Nyugatra sodortatott Márai Sándor is: „A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké / A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: / »A halál gyötrelmei körülvettek engemet« / Az ohioi bányában megbicsaklik kezed / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet”…

Szétszóródtak a kövek. Ungvár kedves evangélikus templomából súlyemelőterem lett a szovjet időben. A tehetséges lelkész menekülni volt kénytelen 1956-ban: hátizsákjában a váltás fehérnemű mellett csak Bibliája lapult. Persze olyan is volt, aki „kalandvágyból maradt itthon”…

Erdélyben sok magyarra a bozgor, azaz jöttment bélyeget ragasztották. Amerikában sok gyermek nem érti már szülei, nagyszülei magyar beszédét. A Vajdaságban pedig talán éppen ezekben az években szóródnak szét a kövek.

Milyen vigasztaló azonban, hogy nemcsak a kövek szétszóratásának, hanem összerakásuknak is megvan a maga ideje! Orosházán ebben a hitben alapítottuk meg a világ magyar evangélikusságának szervezetét.

A Magyar Evangélikus Konferencia olyan lehet, mint egy vár. Hiszem, hogy a Himnusz szövege annyiban megfordítható, hogy a kőhalomból is lehet újra vár. Evangélikusként megmelengeti szívünket az „erős vár” szószerkezet. Magyarként pedig Kosztolányival együtt mondhatjuk: „Erős várunk nékünk a nyelv.” Őriznünk és ápolnunk kell ezt a nyelvet, bárhol éljünk is. Kányádi Sándor így ír Noé bárkája felé című versében: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges. (…) Mert leapad majd a víz. / És fölszárad a sár. / És akkor majd a megőrzött, / a meglévő szóból / újrateremthetjük magát / az első búzaszemet, / ha már igével élnünk / tovább nem lehet.”

Ennek szellemében beszél a közelmúltban elhunyt Sütő András így: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Így lehet a Maek olyan, mint egy erős vár. No, nem harci helyzetben, ahol a vizesárkoknak és lőréseknek van kitüntetett szerepük. Nem másokkal akarunk harcolni ennek a várnak a fedezékéből, hanem egyszerűen csak örülni szeretnénk a megtapasztalt oltalomnak és tágasságnak.

Az újra összehordott kövekből, másodszor, a Maek olyan lehet, mint egy ház, családi ház. Jeremiás próféta a következő szívhez szóló levelet küldte a Babilóniába száműzött honfitársainak: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! (…) Szaporodjatok, és ne fogyjatok! Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vittelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!” (Jer 29,5–7)

A Magyar Evangélikus Konferencia olyan lehet mindannyiunk számára, mint egy ház, tágas otthon. Amelynek van egy kényelmes nappalija, ahol szívesen együtt vagyunk – a „beszélgető egyház” jegyében. Jó, ha találunk benne egy nyugodt dolgozószobát is, hiszen elmélyült teológiai munka és egyéb kutatás is jellemezheti közösségünket. Legyen benne egy csöndes hálószoba is, hiszen pihenésre is szükségünk van. Feltétlenül szükség van gyerekszobára is, hiszen a legkisebbeknek is helyet kell biztosítani ebben a nagy magyar családban. Az sem baj, ha az éléskamrát is megtaláljuk, no meg esetleg egy barátságos borospincét… Örülnék, ha lenne terasz is, ahova kilépve nagyokat tudnánk lélegezni… Ebben a felépítendő Maek-házban nincs külön főlépcsőház és cselédlépcső, itt mindenki otthon lehet. Ráadásul vendégeket is szívesen látunk, hiszen, ismétlem, szerveződésünk nem irányul más közösségek, más „családok” ellen.

A vár és a családi ház mellett harmadszor templomot építhetünk az eddig szanaszét heverő kövekből. József Attila mély értelmű verse így fogalmaz: „Most minden s egyetlen értelmünk / Az úton heverő kövek fájdalma, / Mely porban és piszokban taposódva / Templomtorony kupolájába vágyik!” (Kövek)

S akkor még nem is idéztük Reményik Sándor nagyon idevágó versét, a Kövek zsoltárát, amely szerint egy ember „elindult a köveket megkeresni. / Omlásokban, elhagyott kőtörőkben, / Utak mentén, száraz patakmederben / Barangolt hetedhét országon át, / Hol éleinkbe ütközött a nap, / Horzsoltuk az éjszaka bársonyát / S véresre törtük az ő lábait. / Az az ember keresett, s megtalált. / És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek.” Lehet-e szebb álmunk, mint hogy a Magyar Evangélikus Konferencia Isten dicsőségére épüljön fel a hetedhét országba szétszóródott kövekből? Remélhetünk-e többet, mint hogy közös imádságban tudunk újra és újra összeforrni? A Maek elsősorban ilyen lelki közösség lehet.

„Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának.” Miért szóródtak szét a kövek? A magunk hibájából? Rosszakarók tették ezt velünk? Mindkettőben lehet igazság, de el kell ismernünk: a szétszóratás mögött elsősorban maga az Úristen áll. Talán így akar minket próbára tenni, így edzi hitünket és felelősségtudatunkat.

Ugyanígy megkérdezhetjük azt is: ki hordja össze a köveket? Bizonyos köveket talán elbírunk mi magunk is. Olykor mások, jóakaratú emberek és közösségek is segíthetnek. De elsősorban az Úristen az, aki képes megemelni és helyére vinni a legsúlyosabb köveket is.

Ideje van, Istentől rendelt ideje van a kövek összerakásának. Ő építi az erős várat, a családi házat – és legfőképpen a templomot.

Dr. Fabiny Tamás