Igehirdetés a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) nyitó istentiszteletén

Orosháza, 2006. október 13.

Lázár feltámasztása után sokan hittek Jézusban azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához, és látták, amit tett. Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, miket tett Jézus. Összehívták tehát a farizeusok és a főpapok a nagytanácsot, és így szóltak: mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tett. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is. Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt ebben az esztendőben, azt mondta nekik: Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra, jobb nektek, hogy egyetlen ember hal meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.

(Jn 11,45–52)

Ünneplő Gyülekezet! Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Történelmi eseménnyel ajándékozott meg bennünket a mindenható Isten. Mert kétség sem fér ahhoz, hogy történelmi esemény a Magyar Evangélikus Konferencia zászlóbontása. Az elődnek, a Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testületének (METT) öt esztendős történetében – mondhatjuk – egyházi vezetők, néhány jóakaratú testvér konzultációjáról volt szó. Most azonban, amikor ország-világ előtt kibomlik ez a zászló, és meghirdetjük a Magyar Evangélikus Konferencia megalakulását, már nem valami titokban, rejtekben történő eseménynek vagyunk a részesei. Ezt tanúsítja az ősi orosházi templom és a megbecsülés is, mellyel a sajtó és a külvilág is méltat és értékel bennünket. Igen, kétségtelen, ez történelmi esemény. De nemcsak történelmi, hanem vitatott is. Nemcsak kívülről vitatják, nemcsak határon túlról, északról és délről, de olykor belülről is, sőt egészen belülről is, a szívünkből is megfogalmazódnak kérdések, és megfogalmazódik a kritika. Teológusként is feltesszük a kérdéseket – Jézus Krisztus egyháza tagjaként sem kerülhetjük el őket. Tudom, nehéz, de a lelkesült öröm sem veheti el teológiai józanságunkat és a Krisztusban hívő szív tisztánlátását. Ennek a napnak történelmi jelentőségét ez sem homályosíthatja el.

Ki kell mondanunk a nagyon nehéz tételt – ezt kénytelen vagyok vállalni még akkor is, ha tudom, hogy némelyek szívében újabb kérdéseket és nem bizonyosságot szül ez a gondolat: a Magyar Evangélikus Konferencia zászlóbontását ünnepeljük; de nincs-e valami ellentmondás már pusztán a tényben is, hogy mi, magyar anyanyelvű evangélikusok, a nemzetünkhöz tartozó közösségek, keressük azt, ami összeköt. Azt keressük, ami összekapcsol.

Azonosságunkat, identitásunkat keressük. Közben nem lenne szabad elfeledkeznünk arról, hogy nemzetiség és anyanyelv, ez a drága kincs – és most kérem, legyenek türelmesek a következő kifejezést hallván – valójában Bábel büntetése az emberiségen. Az Isten ellen lázadó embert sújtotta az ítélet, hogy a különféle nyelvek egyet nem értést okozó kemény feszültségével büntette őket az Úristen. És emellett ott van keresztyén hitünk drága öröksége. Az egyik büntetés, a másik egyértelműen Jézus Lelkének ajándéka és munkája. Próbáljuk így érteni ezt az eseményt. És próbáljuk meglátni, hogy Isten az ő ítéletében is kegyelmes. Mert minden közösségnek, minden nemzetnek, minden népnek, amelyet megajándékozott az anyanyelv közösséget teremtő ajándékával, felkínálja a lehetőséget – bár szétszakadozottak vagyunk, szekértáborokba gyülekezünk, határokat vonunk magunk köré védelemül és kirekesztésül a kint lévők felé –, hogy az anyanyelv mégsem elválaszt, hanem összeköthet, ha a lényeget mondjuk.

Ezen az ünnepi órán megkérdezi a Mester tőlünk: Valóban fontos nektek az egység? Valóban fontos nektek magyarságotok? Valóban fontos nektek a hitben, a hitvallásban való egységetek? Ha most Jézus lábához telepedünk, akkor – nincs kétségem – így folytatja szavait: Figyeljetek rám!

Az ember mégsem tudja megállítani a szívében elindult gondolatokat. Mégiscsak megpróbáljuk valamilyen módon a mindig érvényes és mindig megtartó egység, közösség titkát megfejteni.

Némelyek talán azt mondják, hogy valójában az egységhez nem is kell semmi más, csak hatalom. Olyan erő, amelyet mindenki respektál, olyan hatalom, amellyel nem lehet szembeszállni, olyan erő, amelyet nem lehet visszautasítani. Ez az igazi egység. Lehet, hogy most némelyeknek felötlik emlékezetében a történelemkönyv lapjairól első királyunk, Szent István alakja. Igen, az még volt valami! De ha megnézzük azt az egységet, ahol nemcsak templomok épültek a szent király rendelkezései nyomán, de fejek is hullottak, és fülekbe ólmot is öntöttek, akkor – amikor befejezte földi pályafutását – meglátjuk, hogy a hatalommal megvalósított egység milyen törékeny. Hiszen hazaérkeztek lengyelhonból András és Béla, Vazul fiai, és történetük közel egy évezred távolából is hirdeti: csak hatalommal nincs egység! Bizony nem kellett sok időnek eltelnie, hogy trónviszályok, háborúk, keserűség sújtsa, és könny áztassa ezt a drága földet. Szándékosan hoztam ilyen régi példát, mert hogy a diktatúrák hatalommániás gyűlölködéséből nem támad egység, azt mi a saját bőrünkön – idősebb testvéreink többször is – tapasztaltuk.

Meglehet, hogy valaki azt mondja: Jó, ha nem hatalom, akkor szelídség kell az egységhez; a mártírok szelídsége, a mindent elviselő, keresztet hordozni kész türelem. Talán olyan, mint Árpádházi Erzsébet szelídsége, aki kötényében – amint lehullajtja, kiderül – rózsát hordott. S eszünkbe jutnak azok, akik szelídséggel akartak összebékíteni haragosokat, akik vállalták, hogy fegyverek pergőtűzébe áldozatul vessék oda magukat. De be kell látnunk, hogy bár a szelídség csodálatos kincs és erő, de valahogy ebben a világban, itt a huzatos Kárpát-medencében, Szent István országában, az egykor volt történelmiben és a megcsonkítottban sem elég az egységhez a szelídség.

Aztán jönnek és hódítanak az ideológiák. Keressük a közös gyökereket. Voltak és vannak olyanok, akik azt állítják, hogy kelettől nyugatig, a messzi Hargitától a Lajtáig, a felvidéki bányavárosoktól a Délvidékig, az itt élő és a mögöttünk lévő ezer esztendő történelmi viharait is átélt közösség – azokkal együtt, akik az elmúlt évtizedekben új hazát keresni kényszerültek, és azt meg is lelhették – valamiben mégis egy. Sokszínű és mégis egy ez a közösség, legalább a vérben, a közös vérben, a magyar vérben. Mert igaz ugyan, mondogatják, hogy a történelem során sok „vérátömlesztést” kapott a magyarság – néha uralkodói akaratból, máskor meg csak úgy „véletlenül” – azért mégis közös az ereinkben csörgedező vér.

Nemcsak az itt lévő szép számú diáksereg kedvéért idézem fel ifjúságunk kedves könyvének, Kipling Dzsungel könyvének egyik jelenetét. A dzsungel törvényét és fő szabályát így tanítgatja Mauglinak, a csupasz kis békának Balu, a törvények tudója, a bölcs öreg medve: A varázsszó, ha elsuttogod, mindig megvéd. Ha bajban vagy, csak ennyit mondj: egy vérből valók vagyunk, te meg én.

Szeretett Testvéreim, bárcsak így lenne! Hányan álltak, állnak szemben egymással – bár egy vérűek. Nemcsak András és Béla hercegek, nemcsak a későbbi trónkövetelők és trónon ülők, nemesek és parasztok, protestánsok és katolikusok, különféle – egy népből jövő, de mégis külön szekértáborokba szerveződő – érdekcsoportok, egy családhoz vagy egy fészekaljhoz tartozók is. És suttoghattuk az ütközetek szünetében: Egy vérből valók vagyunk, te meg én! De mintha elvesztette volna a dzsungel szabálya itt az erejét…

Hangsúlyozzuk, hogy a magyar anyanyelvűek konferenciáját hoztuk létre. Igen, ez a mi drága kincsünk: édes, érdes, drága szép anyanyelvünk. Sokak szerint ez az egység titka, a közös nyelv. S alighogy ezt kimondjuk, máris döbbenten tapasztaljuk, hogy a közös anyanyelvűek sem beszélnek sokszor egy nyelvet. E kísérletsorozat után az ember végre belátja, hogy próbálkozásai kudarcot vallottak, és belátja, hogy hiába indultak valahol a történelem mélyén egyfelől a gyökerek, az ágak mégis olyan sokszínűek és szertetartók, és már rég elfelejtették, hogy egy akaratból születtek. És így hajtják hajtásaikat, így hozzák virágaikat.

Amikor végül belátjuk kudarcainkat, akkor talán meghalljuk, hogy ehhez az egész problémakörhöz, ehhez ez egész nyomasztó kudarcsorozathoz valaki másnak is van még szava.

Az igazi egység után sóvárgó szívvel végre meg kell értenünk, szeretett Testvéreim, hogy az igazi testvériséget és közösséget nem az a vér teremti meg, ami az ereinkben csörgedezik, hanem az a vér, amely értünk hullott a Golgotán: Jézus Krisztus Urunk megváltó vére. Az ő keresztje alatt mindenki egy: bűnbocsánatra szoruló bűnös. Amit Kajafás – bár eszeveszett dühében, de mégis Isten terve szerint – megprófétált, az – az egységre sóvárgó szívvel gondolók számára – mindig örök igazság marad. Egyek vagyunk őáltala abban, hogy önzésünket, ideológiánkat, trónbitorló farkas-természetünket leleplezi – és rádöbbenünk, hogy az egy anyanyelvet beszélők is csak őbenne és őáltala lehetünk és vagyunk testvérek.

Testvéreim, ezt nem a történelem iskolájában tanulja meg az ember! Ehhez kevés a historia est magistra vitae bölcsessége. Erről csak ő szól – akiben Isten lépett a földre, és aki Palesztina poros országútjaitól kezdve mind a mai napig járja a világ országútjait. Szerte a földön és a szívek közötti utakat is. Keresi az egységre vágyódókat, az egység híján szekértáborokba gyülekezőket, az egymásra acsarkodva gondolókat, és széttárja kezét a kereszten: Jöjjetek énhozzám mindnyájan! Testvéreim, megváltottságunkban és ennek elfogadásában van egységünk titka! Adja Isten, hogy közmondásosan pártoskodásra hajlamos magyarságunk megbékéljen, és a Magyar Evangélikus Konferencia ehhez komoly segítséget tudjon adni. Adja Isten, hogy immár ne csak történelmi leckeként, hanem az Úr Jézus Krisztus keresztjéről ránk áradó erő késztető parancsára felismerjük: Nincsen másban békességünk és egységünk!

Szeretett Testvéreim, ne feledjük: a mi – nehézségeket, viszályokat legyőző – egységünk, közösségünk nem a közös nyelvben van. Nem is az ereinkben lüktető vérben, hanem abban a vérben van, amely értünk hullt a Golgotán. Ez a vér jobban kiált, mint az Ábel vére. Ez a vér irgalomért, közösségért imádkozik, s hiszem, ennek a szava is eljut az Isten trónusáig. Ámen.

Ittzés János