„Az aratnivaló sok...”

Örömmel jöttem a nyugati diaszpórából Orosházára, a Maek megalakulására. Több éve kísérem figyelemmel a kárpát-medencei protestáns egyházak és a nyugati diaszpóra viszonyának fejlődését. Ahol tudtam, igyekeztem az egymásra találásban segíteni, mert fontos volt számomra ez az út. Nem ma kezdtük el egymást felfedezni – a hazalátogatásoktól kezdve, tiszadobi táborokon át, erdélyi, felvidéki utakon, ifjúsági konferenciák meghívott előadóin és résztvevőin, testvérgyülekezeti kapcsolatokon keresztül sok-sok szál kapcsol minket össze. Talán már tíz évvel ezelőtt meg kellett volna a Maeknek alakulnia?

A nyugat-európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének üdvözletét hoztuk magunkkal. Gyülekezeteink Svéd-, Finn- és Észtországban, Francia- és Németországban, Ausztriában és Svájcban élnek. Szinte mindenütt protestáns gyülekezeteink vannak. Kevesen vagyunk – ha nem tartunk össze, elveszünk a nagy idegenben. Számunkra a reformáció alapján álló egyházak és felekezetek közti jó egyetértés létszükséglet és egyben megélt valóság. Mindig újra szomorúan meglepődünk, hogy a protestáns „ökumené” a Kárpát-medencében sokszor mást mutat. Jó volna együtt haladni. Mi örömmel elfogadjuk a Maek által nyújtott testvéri kezet, ugyanakkor reméljük, hogy hasonló kapcsolat létesülhet majd a református egyházzal is.

Mi is a helyzetünk nyugaton? Nincs két ország, két gyülekezet, ahol hasonlóak volnának létezési és működési feltételeink, lehetőségeink. A befogadó egyházak más-más rendszer szerint segítenek – tűrnek meg vagy ignorálnak minket. Ehhez hozzájönnek a „magyarok” felekezeti, elszármazási ideje és helye közti különbözőségei. Vannak köztünk még a háború alatt menekült magyarok, '56-osok, a 60-70-es évek disszidensei, a vajdasági úgynevezett „jugó” vendégmunkások, a 80-90-es években Erdélyből kitelepülők és végül is a mai zöldkártyások, aupair-lányok, cég-kiküldöttek, egyetemisták, a Kárpát-medence minden tájáról érkezők, más-más állampolgársággal rendelkezők – a külföldön született másod- és harmadgenerációsokról nem is beszélve (ezekhez tartozom én is). „Az aratni való sok, de a munkás kevés” – mondhatjuk Jézus szavaival. Annyira sok, hogy ez sokszorosan meghaladja lehetőségeinket – személyileg és anyagilag is.

Gustav Werner, a sváb megújulás és a belmisszió egyik vezető embere szerint „Ami nem válik tetté, annak semmi értéke nincs!” Miből állhatna tehát konkrétan az együttműködés a Maekkal?

A lelkészképzés és a lelkészutánpótlás sürgető feladatai. Szükségünk volna fiatal, vállalkozó szellemű lelkészekre, akik egy-két évre kijönnének nyugatra. Esetleg egy ösztöndíj keretében, vagy más megoldással. Hihetetlen horizonttágítást jelenthet ez, a nyelvelsajátítás, egy más nyelvű egyház és kegyesség megismerése nagy lehetőségével együtt. De ezt nem lehet csak úgy megtenni, ehhez előkészületek szükségesek, már a teológián is megfelelő felkészítés. Ehhez lehetőségeink szerint szívesen hozzájárulnánk.

A befogadó egyházainkkal való kapcsolatfelvétel és az érdeklődés utánunk. Hogyan bánnak velünk külföldi egyházaink, azok zsinatai, vezetői? A consolatio fratrorum egyik fontos megnyilvánulása volna ez, hogy nem csak mi bizonygassuk, milyen fontos nekünk a magyar nyelven elhangzó ige, hanem érezzék ők (és mi is) a testvéri törődést a legfelsőbb szinten is.

A kétoldalú kapcsolattartás lehetősége és gyakorlata. Hívjuk meg egymást rendezvényeinkre, tudjunk egymásról, vegyünk részt, ha nem is tudunk személyesen mindenütt együtt lenni, de legalább gondolatban, imádságban egymás örömében, bánatában. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ne csak az egyházi vezetők kis csoportja alkossa a Maeket (ez volt valamennyire a METT születési hibája), hanem a gyülekezetek, a presbitériumok, a lelkészek hozzájuk tartozónak érezzék az erdélyi, magyarországi, felvidéki, vajdasági, nyugati testvért. Ne váljunk el egymástól anélkül, hogy a Maek céljai érdekében ne tennénk első lépéseket.

„Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek ezért az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.” Adja Isten az ő áldását a közös munkánkra.

Gémes Pál