Navigáció
Bejelentkezés


Elfelejtett jelszó?
 

„Merre jártál, püspök testvér?”

Egy sarokra vagyunk a találkozási helyül szolgáló rimaszombati templomtól, amikor megszólal a telefonom. „Merre jársz, püspök testvér?”– kérdezi Rusznyák Dezső lelkész barátom. A következő két napban aztán magamtól kérdeztem meg néhányszor: „Merre jársz, püspök testvér?” A nagy kiterjedésű szórványban szolgáló lelkész igazán gazdag programot állított össze október első hétvégéjén…

Az első állomás a megyeszékhelytől jó tíz kilométerre levő Perjése. Dezső fontosnak érezte, hogy eljöjjek ebbe a filiába, hiszen itt még soha nem szolgált magyar püspök. Az anyagyülekezetben, Pádáron már igen, hiszen elődöm, Szebik Imre néhány évvel ezelőtt részt vett a templom felszentelésének kétszáz éves jubileumán. Perjése gyönyörű fekvésű, ám mindinkább elnéptelenedő falucska.

A gondnok házaspár reggelivel vár. A takaros emeletes házban Zoltán elmondja, hogy évek óta munkanélküli, mivel a környéken mind a sör-, mind a konzervgyár megszűnt. Apja és nagyapja is kurátor volt, és ő is szívén viseli a kis gyülekezet sorsát. Édesanyjával is találkozom, aki felidézi, hogy harminc éve még száztíz evangélikus élt a faluban. Ma hatvan-egynéhány.

Zoltán felesége, Márta szlovák, ám szinte tökéletesen beszél magyarul. „Könyvelő vagyok, így nem esik nehezemre a gyülekezet pénzügyeit is intézni” -- mondja barátságosan. Betoppan néhány szomszéd is. Amikor a szlovák--magyar viszonyról kérdezem őket, akkor egyöntetűen állítják, hogy errefelé mindig békében éltek. „Csak a politikusok szítják a feszültséget” -- mondja egyikük. Másikuk a közbiztonságra, a sok falopásra panaszkodik, és a közeli várost csak Romaszombatnak nevezi.

Az istentisztelet liturgiáját közösen végezzük Moncol Zsuzsannával, a szomszéd gyülekezet lelkészével és id. Pohóczky Bélával, aki fiával a helyettesítő szolgálatot szokta ellátni. Utóbbi most az énekeket kíséri. Igehirdetésemben Mt 18,19--20 alapján az összefogás fontosságáról szólok.

A maroknyi gyülekezet szemmel láthatóan örömmel fogadja Jézus szavát, amely arra buzdít, hogy ketten vagy hárman egyek kell hogy legyünk kéréseinkben. Idézem a 133. zsoltárt is, ahogy azt a Gryllus fivérek feldolgozásából ismerjük: „Mily gyönyörűség, íme, lásd, amikor az atyafiak együtt muzsikálnak…” A régies atyafiak kifejezéssel kapcsolatban arról szólok még, hogy magyarok és szlovákok ugyanannak az Atyának a gyermekei vagyunk, és őriznünk kell a családi békét.

Az istentiszteletet követő ebéd során a lelkésznővel hosszan beszélgetek erről. Bár ő maga is szlovák származású, nagyon jól beszél magyarul. Büszkén emlegeti egykori ifjúsági tagját, a ma Békéscsabán lelkészkedő Nagy Zoltánt. Aztán szóba jön a gyülekezet korábbi papja, akit – mivel magyarnak vallotta magát – a kitelepítés réme fenyegetett, ezért aztán egy szlovák gyülekezetbe ment szolgálni. Zsuzsa pedig egy áttelepült gyülekezet lelkésze: híveinek többsége Nyíregyházáról költözött át, az úgynevezett lakosságcsere keretében. Két-három éve, amikor a nyíregyházi gyülekezet emléktáblát helyezett el a szlovák ősök emlékére, két busszal látogattak haza.

Hol jársz, püspök testvér?

Hasonlóan kalandos a Pohóczkyak élete. Az idősebb Béla ebédnél elmeséli, hogy 68-ban teológusként Bécsben járt, amikor Csehszlovákia szovjet megszállásáról értesült. Hazatérés helyett meg sem állt Amerikáig, ahol befejezte a teológiát, majd felváltva szolgált reformátusok és evangélikusok között.

Távollétében persze elítélték, így nem térhetett haza. Ám nem volt maradása a tengerentúlon, így Kádárnak írt levelet, hogy Magyarországon kaphasson lelkészi állást. A levelet így címezte meg: „Nagyméltóságú Kádár János, Magyarország elnöke”, majd „kedves János bátyámnak” szólította a pártfőtitkárt. Ő „kedves Béla öcsémmel” válaszolt, és jelezte, hogy nem illetékes az ő egyházi alkalmazása terén. Ám az akkori református püspök Encs környékén kínált neki állást, ahonnan aztán tíz év szolgálat után hazatérhetett Szlovákiába.

Amerikában született fia a komáromi teológián végzett. Mindketten hol református, hogy evangélikus lelkészként szolgálnak. Hazavisszük őket Serkébe, ahol a kertjükben megcsodálhatom az ipartörténeti különlegességnek számító, öreg gépekből álló kiállítást.

Továbbautózunk. Pádár mellett elhaladva megtudom, hogy Simon Zsolt, Szlovákia koalíciós kormányának mezőgazdasági minisztere ennek a gyülekezetnek a tagja, édesapja presbiter. Dereng valami, hogy olvastam arról a találkozóról, ami közte és Miloš Klátik szlovák általános püspök között zajlott. A miniszter a Híd-Most párt képviselője – és talán még a két egyház között is hidat verhet.

Hol jársz, püspök testvér? – kérdezem magamtól, amikor a várgedei kis templomot látogatjuk meg. Sajnos a határ másik oldalán is jól ismert ez a jelenség: az elnéptelenedő falu kicsi evangélikussága nagy erőfeszítések árán sem igazán tudja fenntartani egykor kecses szépségű templomát. Néhány éve némi anyagi támogatást küldtünk a tatarozásra, de bizony sokak áldozatára volna szükség a templom megmentéséhez.

Szombat délután érkezünk Sajógömörre. Éppen próbát tart az énekkar: másnap délután egyházmegyei kórustalálkozón vesznek részt. Tamás, az egyetlen jelen lévő férfi tag elmondja, hogy négy nyelven is fognak énekelni: szlovákul, latinul, egy spirituálét angolul, és természetesen magyarul. Az eredeti terv szerint a presbitériummal kellene találkoznunk, de a nyolctagú testületnek csak egyetlen tagja jön el. Neki és az énekkarnak azért levetítem Győri János Sámuelnek a magyarországi szlovák és a szlovákiai magyar evangélikusok életét bemutató filmjét. Ez jó kiindulásul szolgál egy őszinte, mély beszélgetéshez.

Kórházi kezelése miatt Tibor sem tud itt lenni. Tervek szerint ő lenne annak az iratmissziós központnak a vezetője, amely a sajógömöriekkel testvér-gyülekezeti kapcsolatot ápoló budaörsiek kezdeményezésére jön majd talán létre.

Másnap korán reggel a gömörpanyiti templomot nézzük meg. A sajnos meglehetősen elhanyagolt kertben kopjafa hirdeti, hogy a templom nemrég volt kétszáz éves. Bent a szószék fölött felirat tanúsítja, hogy egykor itt szolgált lelkészként Bugány Miklós, aki 1675-ben hitéért gályarabságot szenvedett. A karzat fölött pedig ezt a verses fohászt olvasom: „Őrizd meg, Oh, Isten e házat veszélytül. / S igéd hirdessék tisztán a mételytül…” Az előtérben egy régi Evangélikus Naptárra bukkanok 1934-ből (a Szlovenszkói Magyar Evangélikus Szövetség kiadása), amely egyebek mellett arról ír, hogy ebben a templomban konferenciát rendeztek több száz leány részére. Ez is már a múlté, a kéthetenkénti istentiszteletre talán ha nyolc-tíz öreg jár.

Hol jársz, püspök testvér? Sietünk vissza Sajógömörre. Ezúttal szinte teljesen megtelik a néhány éve szépen felújított templom. ApCsel 16,25--34 alapján arról a Pálról és Szilászról prédikálok, akik fogságban is imádkoztak, és énekkel magasztalták az Istent. Az egyik falat szinte teljesen betöltő freskóra is utalva – amely Luthert ábrázolja a wormsi birodalmi gyűlésen – a hitvallásos magatartásról prédikálok, majd az oltártérben elhelyezett Luther-Bibliára mutatva az anyanyelvi igehirdetés értékes protestáns örökségéről szólok.

Az istentisztelet kedves színfoltja az iskolás gyerekek éneke, tanáraik verses szolgálata. Egyikük Reményik Sándor Az ige című versét mondja: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / És áhítattal ejtsétek a szót (…). / Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna, / Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!”

A szertartás keretében három gyermeket keresztelek meg: Krisztinát, Istvánkát és Ricsit. A gyerekek szívesen járnak Dezső bácsihoz hittanra, a leányka nemsokára konfirmálni fog. Csaknem elcsuklik a hangom, amikor Jézus szavát idézem: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, (…) mert ilyeneké az Isten országa.” Mindhárman cigányok. Édesanyjuk egyedül neveli őket.

Az istentisztelet utáni ebéd során majd házigazdánkkal, Bélával beszélgetünk elmélyülten arról, hogy a falu és a gyülekezet szempontjából létkérdés a cigányok integrációja.  Kifelé menet megmutatja nagy kiterjedésű gazdaságát és a roppant fóliasátrakat. A kert végében még ott a sok homokzsák, a Sajó nyári áradásának mementójaként. Igen, az árvíz sem ismer határokat.

Hazaindulásunk előtt vendéglátóm sorra előveszi a régi iratokat és anyakönyveket. 1941-nél különlegesen értékes bejegyzést találunk: hivatalos egyházlátogatása végeztével Túróczy Zoltán püspök írt be a keresztelési anyakönyvbe. Dezső szeretné, ha a 2010-es adatok végére én írnék be. Tekintettel arra, hogy látogatásom nem hivatalos vizitáció, nem az anyakönyvben, hanem a jegyzőkönyvben rögzítem a tényt, hogy 2010. október 3-án és 4-én meglátogattam az itt élő evangélikusokat.

Merre jártál, püspök testvér?

Nehéz körülmények között is élni akaró magyar evangélikusok között. Buzdítani próbáltam őket, hogy hitükben és hagyományaikban megmaradjanak. A próféta szavával szólva ilyeneket kértem tőlük: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok, és ne fogyjatok! Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!” (Jer 29,4--7)

Fabiny Tamás

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek